Maci Bolt »  Mackó Info  »  Mackó Könyvtár  »  Robert Franklin Leslie: A medvék és Én

A medvék - és Én

Robert Franklin Leslie

(részlet)

Egy június végi délutánon éppen villantóztam egy kiszögellő szikláról, ott, ahol az Aranyrög-patak betorkollik a tóba. Madárfütty töltötte be a levegőt: mint minden évben, a vízimadarak után megérkeztek a költöző énekesmadarak is. A vízen erős segédmotorral felszerelt csónak pöfögött tova a "bozótos" felé (ahogy a csinukan-kerezan indiánok becézik a vadont), benne két nagyhangú fehér vadász. A szellő felborzolta a hajótest közepén domborodó, jókor, bozontos kupacot - a sikeres medvevadászat néma tanújelét. Akár halásztam, akár kóboroltam, akar aranyat, mostam a patak mederben, szakadatlanul tudatában voltam a fekete- meg a szürkemedvék, a virginiai szarvasok és jávorszarvasok közelségének. Ezen a nyáron egy burns-tavi indián vezető legalább két csapat trófeavadászat meg horgászt hurcolt ide.

A csónak még alig kerülte meg a tóba kurta félszigetként benyúló földnyelvet, amikor három, játék mackónál nem nagyobb medvebocs, meg egy sovány, öreg nősténymedve csörtettet ki a fák közül a patak torkolatától északra. Lerohantak a partra, a sekély vízben odatocsogtak hozzám, és a halzsákmányból kérincséltek. A vadászok még nem tűntek el a láthatárról.

-Kotródjatok vissza a fák közé, ütődött népség! - üvöltöttem a medvékre.
- Hát nem érzitek, mi bűzlik abból a csónakból?

A medvék megriadtak vad hadonászásomtól, hanglejtésemtől, és ideglenesen fedezékbe húzódtak néhány méterrel feljebb, a parti füzesben. A berek felől röpködő gallyak mennyiségéből, valamint a visítás hangerejéből nyilvánvaló volt, hogy az öreg nőstény meglehetősen összetett fegyelmezési problémával birkózik. Rájöttem, hogy a szél leleplezné az állatokat a fegyveresek előtt, ha előbukkannának.

A kimerült, ázott hármas ikrek végre beletörődtek a biztonságba, vagyis ott gubbasztottak vagy harminc méter magasban azon a mohás törzsű fenyőóriáson, amely évszázadok óta állt már az Aranyrög-patak felém eső partjának sziklás meredélyén. Menedékhelyükről, a patak fölé nyúló ágról figyelő szemmel pislogtak le az égerfák és füzek alagsorában meghúzódó öreg nőstény medvére. Valahányszor odadobtam neki egy-egy halat, a bocsok rekedt torokhangon éhesen sivalkodni kezdtek, határozottan olyanformán, mintha azt mondták volna:

- Hamm! Hamm!

De az öreg nőstény nem engedte lemászni őket.

Napnyugtáig folytattam a horgászást, mert iparkodtam minél derekasabb hasznot húzni az ívásra vonuló szivárványos pisztrángok egy kiváltképp mohó rajából. Azt terveztem, hogy zsákmányt nyárfalevelekkel kevert juharfa-szénen felfüstölöm a ház mögött, Vörös Páfrány föstőlejében. Horgászás közben jóformán ügyet sem vetettem a sziklaparton meredező erdeifenyő ágán nyöszörgő fekete kis szőrgombócokra, legfeljebb hébe-hóba vetettem egy-egy pillantást feléjük.

Este, amikor kiültem a veranda legfelső lépcsőjére, hogy egy órácskáig tétlenül, pipázgatva bámuljam a félhomályba merülő tájat, azon tűnődtem, mért nem másztak le a bocsok a fáról, mért nem vonultak oda, ahová a kismedvék meg a szüleik el szoktak vonulni. De hát, gondoltam, ez aztán igazán nem az én dolgom, és eszembe sincs beleavatkozni.

A jóindulatú, idős nőstény régóta ismertem. Az elmúlt két nyáron többször is tettem már ki neki ételmaradékot. Tudtam, öreg már ahhoz, hogy ő legyen a bocsok szülőanyja. Az anyaállatot bizonyára lelőtte valaki. Az élte nőstény pedig örökbe fogadta az árvákat, mint ahogy ez északon csaknem mindig bekövetkezik, ha kölyökállatok magukra maradnak. Csakhogy ő, szegény, már nagyon vén volt, reumás, lassú mozgású, és a kor réges-rég megfosztotta attól a türelmétől, kitartástól, amire három bocs mellet két felelősségteljes esztendeig szükség lenne.

A hármas medveikrek sokkal csenevészebbek ugyanis, mint kettős ikrek, és a szokásos első, téli alvásperióduson túl még egy teljes évig rászorulnak az anyjukra.

Az az óta eltelt, több mint harminc esztendő alatt hányszor, de hányszor játszódott le előttem, amit ez a végtelenül tiszteletre méltó, vén nőstény művelt ezután! A viharvert, sebhelyes öreg harcos lassan, félénken szinte lábujjhegyen közeledni kezdett a veranda felé, ahol üldögéltem. Aggodalmas gondterhelt pillantással, amilyet vadállat szemében még soha nem láttam, leült a fűbe, alig kétméternyire, pontosan szemközt velem. Fejét lassan ide-oda ingatta, és torka legmélyebb üregéből olyan kifejezéstéli, lágy hangokat adott, hogy úgy éreztem, mintha valami nagyon fontosat akar a tudomásomra juttatni az embert és az állatot elválasztó, áttörhetetlen sorompó fölött. Szemmel láthatóan rimánkodott valamiért, bár az is nyilvánvaló volt, hogy nem ételmaradékot kéricskél; de mivel túlságosan is belém rögzültek a a kolduló medvék képével kapcsolatos előítéletek, eleinte bizony alig hittem, hogy értelmezni tudnám könyörgését. Egy másodpercre sem vettem le róla a szemem. Nem mintha bizalmatlan lettem volna iránta, mindössze felkeltette az érdeklődésemet, amely nem csak mérsékelt volt, hanem vak is és ostoba. A medve különös tevékenysége során hol rám fordította tekintetét, hol a fa biztonságába menekített bocsokra, s így hamarosan nemigen maradt kétségem afelől, hogy mondanivalója a kicsikre vonatkozik. Végül hosszú, kutató pillantást vetett nyöszörgést hallatott, azután feltápászkodott és kényszeredetten tovább cammogott a vadcsapáson, amely a ház mögött az erdőbe vezetett. Minden jel arra vallott, hogy végleg elhagyja az elárvult kis bocsokat.

Kelet felől, az Omneca-hegység fölött felkelt a hold, és hosszan elnyúló, szikrázó, aranysárga hidat vert a tavon. Valahol messzeségben erdei farkas üvöltött és kapott választ. Jávorszarvas hívta bődülve a párját. Már majdnem fél tizenegyre járt, a nap nemrég bukott le a Babine-hegység mögé, hogy megkerülje az Omineca hegyláncát és fél háromkor ismét felkeljen. Ha normális légköri viszonyok uralkodnak, a napnyugta nyáron itt két szakaszra oszlik: a borostyánszín és a rótvörös órára. Júniusban az éjszakák mindössze négyórásak. Aznap este még borostyánóra sem ért véget, mikor lefeküdtem, de valahogy sehogy sem tudtam kiverni a fejemből a három kis bocs képét. Azok szegény kis porontyok, hátha éhesek! Reméltem, megszerzik nekem azt a könnyebbséget, hogy reggelre hírük-hamvuk sem lesz, az öreg medve elviszi őket.

A nap még lenn pihent a tó keleti partját szegélyező Omineca-hegység csipkés csúcsai mögött, amikor bűntudatosan kirohantam a házból, és nyílegyenesen az Aranyrög-patak sziklás meredélyén terpeszkedő hatalmas erdeifenyőhöz futottam. A legalsó ágon kuporgó három szőrgombócból három pár fekete gyöngyszem villant rám. A kicsiny teremtmények lejjebb jöttek tíz méterrel, hogy kényelmesebben töltsék az éjszakát a fenyő hatalmas jobb oldali ágának lapos villájában.

Visszasiettem a konyhába, főztem egy jókora fazék kukoricakását, beleöntöttem fél liter mézet meg egy doboz tejport - vagyis csupa kincset érő csemegét, amit háromnapos, kemény evezéssel hurcoltam fel a szeles, hullámzó tavon Topley Landingtől az Aranyrög-patak partján házig. A keveréket kiporcióztam három tekintélyes űrtartalmú, a derekas, ha ugyan nem kielégíthetetlen északi étvágyra méretezett levesestányérba, feltálaltam a lakomát a fenyő tövében, és visszavonultam a verandára, hogy meglessem, ami óhatatlanul bekövetkezik.

A finom, meleg kukoricakása, a méz meg a tej illata azonnal megütötte a bocsok érzékeny, fekete orrocskáját. Végeérhetetlen vita kezdődött, tömérdek nyüszítéssel, pofozkodással, morgással, rugdalózással és harapdálással. A három közül egyik sem akarta elsőként megszegni az öreg medve parancsát, hogy maradjanak a fán; de egyébként sem mertek leereszkedni a magasból és evéshez látni holmi szakállas idegen jelenlétében; így hát a kása bizony kihűlt, mire a zajos trió végül engedett az elemi szükségletnek.

Anélkül, hogy szemüket akár egy másodperc töredékére is levették volna rólam, rekordidő alatt lefetyelték fel a reggelijüket, és miután a tányérokat is ragyogóra tisztára nyalták, visszamenekültek az ág viszonylagos biztonságába.

Ismét megtöltöttem a tányérokat - ezúttal, ó bűnös szertelenség! Aszalt szilvával -, aztán hozzáláttam a szokott munkámhoz, az aranymosáshoz. Belapátoltam az iszapos homokot a hosszúkás teknőbe, aztán kinyitottam a zsilipet, hogy a patak vize keresztülfusson rajta, közben durvább kavicsot kézzel távolítom el. Mikor a víz az egész iszapot kimosta, a leülepedett finom homokot terelőfogóval kurkásztam át, ellenőrzésképpen, hogy az unalmas fáradtságos művelet után maradt-e néhány aranyszemcse az edény galvanizált fémből készült, hornyolt fenekén. Nem elég, hogy az aranymosó bányász hosszú órákon át magányosan, sokszor reménytelenül végzi idegőrlő, kimerítő munkáját, rádásul örökösen lucskos is, és ki van szolgáltatva tűző napsütésnek, esőnek, szélnek, vérszívó rovaroknak. És napok, sőt olykor hetek telnek el anélkül, hogy gyötrelmes munkájával akár egy szikrányi "szikrányi" színest is összekaparna.

Este hétig még egy dollárt sem kerestem meg. S mivel közben hol azon dünnyögtem, milyen nyomorúságosan meddő Vörös Páfrány lelőhelye, hol a honvágy gyötört szüleim és dél-kaliforniai otthonom után, tökéletesen megfeledkeztem a medvebocsokról. Mialatt felfelé kaptattam az ösvényen a patak és a ház között, hirtelen az az érzésem támadt, hogy követnek. Hevesen megfordultam, sokkal hevesebben, semmint az tanácsos az északi erdőségekben, hiszen a gyors mozdulat könnyen félreérthető, és a jávorszarvast vagy szürkemedvét rögtön támadásra készteti - és megpillantottam a három kicsit, amint libasorban, félénken döcögnek utánam, kagyló alakú fülüket ugyanúgy hátracsapva, akár a skót juhászkölykök. Az óriás fenyőhöz érve összeszedtem az üres tányérokat és hazamentem. A mackók diszkrét távolságban követtek, és egy percre sem hagyták abba halk, folyamatos, hol nyüszítéssel, hol kurrogással tarkított civakodásukat. Máig is magam előtt látom, amit takaros sorban lecsücsennek a veranda szélén, és lecsüngő fejjel, némán néznek fel rám, azzal a szívfájdító, félreérthetetlen könyörgéssel, ahogyan a világ minden árva kis teremtése segítségért folyamodik, ha rádöbben nyomorúságára.

Első dolgom volt, hogy hátrasiettem a füstölőhöz, és kihuzigáltam három jókora szivárványos pisztrángot. Minden tányérra tettem egy-egy halat, az edényeket pedig elhelyeztem a lépcső közelében, eléggé távol egymástól, hogy rögtön megelőzzek holmi esetleges tulajdonjogi nézeteltérést, amely tapasztalataim szerint időnként okvetlenül felmerül a mackók között. Kifinomult ínyenc módjára vonultak a bocsok a tányérjukhoz, lezöttyentek popsijukra, magukhoz ölelték a jókora pisztrángot, és szép módszeresen elfogyasztódták az á la babinaise csemegét.

Noha nem látszottak már olyan riadtnak, mint előző este, mélységes gyanakvással szemléltek minden mozdulatomat, és valahányszor valami máshoz kezdtem, úgy ugrottak odébb, mintha puskából lőtték volna ki őket; mindamellett szemlátomást eszükbe sem jutott, hogy távozzanak.

Minden különösebb hívogatás vagy csalogatás nélkül sarkig nyitva hagytam a ház ajtaját, mialatt odabenn elkészítettem a magam kovásztalan kenyerét, és sütöttem mellé néhány halat. A veranda felöl fültépő, elnyújtott sivításokkal megszakított, halk dörmögés jelezte, hogy odakinn nagy horderejű vita folyik. Mikor elcsendesült a torokhangok összecsapása, kikémleltem a konyhából. A bocsok elülső mancsukkal egymásba kapaszkodva, szoros kis csomóban üldögéltek a lakószoba közepét ékesítő, ütött-kopott szőnyegmaradványon, és csak meresztették rám a szemüket.

Robert Franklin Leslie: A medvék és Én.

Egy fiatal aranyásó Kanadában, a végeláthatatlan erdőségekben, távol minden civilizációtól, aranyat mos a folyók hordalékából. Magányos élete közben három, néhány hónapos kis medveboccsal találkozik. A kis baribálok (amerikai feketemedvék) anyját egy vadász leterítette, s a magukra maradt állatok a fiatal aranyásóban vélték megtalálni védelmezőjüket, gondozójukat. A könyv tehát nem olyan medvebocsokról szól, amelyeket az ember vett magához, hanem olyan kis állatokról, amelyek maguk csatlakoztak az emberhez. A fiatal aranyásó csak egy nagy tál mézes kukoricakását tett a fenyő alá, amelyre a bocsok felkapaszkodtak. Azok pedig ettől kezdve önszántukból csatlakoztak hozzá, hűséges kutyaként követték kunyhójába.

A félindián származású kaliforniai fiatalember még a háború előtt, 1938-ban Brit Columbiába, Kanada legnyugatibb, s már elég zord éghajlatú tartományába ment, hogy aranymosással szerezzen egy kis pénzt egyetemi tanulmányainak folytatásához. A vadtól nyüzsgő, csupa tó-hegy-patak táj ősparadicsomában, minden emberi településtől távol, egyes-egyedül élt, amikor váratlanul "nevelt gyermekek" szakadtak a nyakába: három játékmackó nagyságú kis barabálbocs. Három évet töltött az anyjukat valószínűleg elvesztett medvék fölnevelésével, közben igyekezett megtanítani őket minden medvetudományra, s bár elhatározott szándéka volt, hogy nem próbálja őket "megszelídíteni", sőt, alkalmassá teszi a vad életmódra, mégis furcsa, családias kapcsolat alakult ki köztük. A három bocs, Rozsdás, Poroska és Vakati mind önálló egyéniségnek bizonyult, de "csodálatos engedelmességükből, tiszteletükből, bizalmukból, együttműködésükből és vonzódásukból mély, kölcsönös barátság bontakozott ki". Az együtt töltött évek lírai-humoros történetéből a természet mélységes féltése és szeretete sugárzik: a zord, de csodálatos kanadai tájat és élővilágát meg kell védeni az emberi kapzsiság és kegyetlenség ellen. A kitűnő megfigyelőképességgel, sok gyöngédséggel és humorral megírt, rendkívül olvasmányos kötet a maga nemében kivételesen sikerült írás.

A könyv további 14 fejezete a legfontosabb események köré csoportosítva meséli el a fekete medvék sorsának alakulását az elkövetkező két évben. A "pótmama" - Joy Andersonhoz hasonlóan - tudatos tervszerűséggel úgy irányította életüket, hogy felnövekedvén képesek legyenek beilleszkedni természetes környezetűkbe, az északi rengetegek életébe. És éppen ez adja meg a könyv varázsát, amely valóságos tárháza az állattani érdekességeknek. A három kis bocs felnevelésének történetéből megismerhetjük a magasabb rendű állatok viselkedését meghatározott öröklött, vele született és az egyedi élet folyamán elsajátított (megtanult) viselkedési sémák egymásba szövődésének jelentőségét - a feketemedve etológiáját az egyedfejlődés tükrében.

A könyv stílusa könnyed, a szerző előadásmódja élvezetes olvasmánnyá varázsolja a tudományos tényadatokat.