(Sher-Gil)

     A tolvaj az életéért futott.
     Életében nem először, és remélte nem is utoljára.
     Nem mintha szeretett volna az életéért futni, de ha ezt most túléli, az azt jelenti, hogy életben marad. Sokszor megfogadta már, hogy abbahagyja, de manapság nem olyan könnyű megélni, mint ahogy azt a korrupt politikusok állítják. Elege volt már ebből a bizonytalan, egyik napról a másikra életből, de semmi máshoz nem értett. Csak abban reménykedhetett, amiben minden hozzá hasonló; hogy eljön az a bizonyos Nagy Fogás, ami után abbahagyhatja az egészet.
     És abban, hogy nem most harminchoz közeledve éri utol a Halál.
     Igazi vesztes volt.
     Tudta magáról, de mások is mondták neki már éppen elégszer. Eddig csak azért nem vett még a szájába pisztolycsövet, mert félt a fájdalomtól. Jobban mondva, a pisztoly csövét már számtalanszor a szájába vette, csak a ravaszt nem merte soha meghúzni. Még ahhoz is gyáva vagyok, hogy megöljem magam – szokta mondogatni, de valahogy ahhoz sem fűlött a foga, hogy ezt más tegye meg helyette.
     Szorosan magához szorította hát a fekete táskát, és tovább rohant.
     Nem hallotta üldözőit, de tudta, a nyomában vannak.
     A préda mindig megérzi a vadász közeledtét, ő pedig már épp elégszer volt préda ahhoz, hogy felismerje, most igazi vadász szegődött a nyomába. Egy nagyragadozó, ő pedig a legjobb indulattal is csak a dögevők közé sorolhatta magát. Most azonban a saját területén játszott, azokon az utcákon, ahol felnőtt, itt pedig senki sem ismerte jobban nála a játékszabályokat. Bár, jobban örült volna, ha éjszaka van, de a lehetőségre akkor kell lecsapni, amikor felkínálja magát. A lehetőség pedig most jött el, ezen a meleg nyári délutánon.
     Nem tudta, mi lehet a táskában – még nem volt ideje megvizsgálni -, de mint mindig, most is ott volt a lehetőség, hátha ez az a bizonyos táska. Amikor felfedezte, hogy üldözik, gondolt rá, hogy megszabadul tőle, de aztán belegondolt, hátha ez a nagy lehetőség. Hülye lenne elszalasztani.
     Befordult egy sarkon, elrohant egy felborított kuka és egy gőzölgő csatornafedél mellett, és egy közeli sikátor felé vette az irányt. Tudott ott egy jó helyet, ahol elrejtőzhet, és megvárhatja, amíg üldözői feladják a hajszát. Mert, előbb-utóbb mindig feladják.
     Visszagondolt a hajsza mintegy negyed órával korábbi kezdetére.
     Egy pornómozi lépcsőjén ülve utolsó centjeit számolgatta, amikor szemtanúja volt a balesetnek. Két kocsi ütközött össze frontálisan, mindkettő teljesen összetört, az egyikből kirepülő sofőr néhány méterre tőle ért földet, mellette egy fekete utazótáskával. Még élt, amikor földet ért, de a rohamosan növekvő vértócsa már előre vetítette, hamarosan elvérzik. Gondolt rá, hogy segítséget kellene hívnia, meg amit ilyenkor szokás, de tekintetét rabul ejtette a gazdátlanul heverő táska. Amikor pedig meghallotta közelgő szirénákat, döntött.
     Azt, hogy üldözik csak percekkel később fedezte fel.
     Nem látta üldözőit, inkább csak érezte, hogy a nyomában vannak. Egyfajta hatodik érzék, vagy állati ösztön sugallta, de az évek során megtanulta, hogy hallgasson rá.
     Befordult a sikátorba.
     Szemből kapta a golyót. Egyenesen a homlokába fúródott, átsuhant az agyán, majd szinte a koponyája teljes hátsó részét elvitte, ahogy távozott. Egy pillanat volt csupán, de pokoli volt a fájdalom. Egyszer hallotta valahol, hogy fejlövés után, ha beáll az agyhalál, az ember szíve még négyet ver.
     Ez volt az utolsó gondolat, ami a golyó után átfutott az agyán.

     Kopogtattak.
     Don Cassone – vagy, ahogy alvilági körökben nevezték: az Angolna – felnézett terebélyes mahagóni íróasztala mögül. Pecsétgyűrűs mutatóujját az asztallapba épített gombra helyezte, amit ha megnyom, gyilkos sortűz árassza el az asztal előtti területet. Bár most a saját villájában tartózkodott, nem azért élt meg hetven évet, és nem sikerült elkapnia sem az FBI-nak, sem a DEA-nak és még vagy tucatnyi hárombetűs szervnek, mert valaha is elfeledkezett a legalapvetőbb szabályokról.
     - Igen!
     Az ajtón Tahó a kivénhedt végrehajtó - most személyi testőr – dugta be a fejét. Tar koponyája csillogott az izzadságtól, ezerdolláros zakójából kilátszott bika nyaka, amin csak úgy dagadoztak az erek.
     - Megjöttek, Uram.
     - Elhozták?
     - Azt hiszem…
     - Küld be őket!
     A keleti part legnagyobb családjának feje hátradőlt karosszékében, és arcára öltötte azt a jellegzetes arckifejezést, mely már számtalan újság címlapján feltűnt az elmúlt évtizedekben a legnagyobb hírességek társaságában, s amely épp úgy osztott kegyet, mint halált.
     Az ajtón egy fekete bőrkabátos férfi, az egyik középkorú végrehajtó lépett be, kezében egy fekete bőrtáskával.
     - Megvan?
     - Igen, Don Cassone. – emelte fel a táskát. – Átvilágítottuk, a kívánt áru van benne.
     - Rendben. – emelkedett fel Don Cassone a székéből. – Nyisd ki! A kód 41389.
     A végrehajtó beállította a számokat, majd megnyomta a rézveretes gombokat. A zár felpattant.
     - Hagyjanak magamra!
     Megvárta, amíg a két embere becsukta maga után az ajtót, majd a táskához lépett. Felnyitotta a fedelét, és elégedett tekintettel nézett végig tartalmán. Nem kevés pénzébe és utánajárásába került, amíg végül megszerezte, de megérte. Ez volt a legelső, és neki mindenből az igazi kellett. Kivette a bőröndből, és az irodából a teraszra nyíló ajtón keresztül kisietett a délutáni napsütésbe.
     Odakinn éppen az unokája születésnapi partija zajlott. Lufik, zenekar, és vidám, zajos, tarka ruhás gyereksereg mindenfelé.
     Lelépdelt a márványlépcsőn, és megkereste unokáját.
     Úgy érezte, az a boldog pillanat, amikor meglátta a kislány arcán megjelenő örömöt a kezében tartott Teddy Mackó láttán, minden pénzt megér.