A medve - Móra Ferenc meséje

Móra Ferenc meséje

Mit szólnátok hozzá, gyerekek, ha én most azt kérdezném tőletek:

  - Gyerekek, ki látott már medvét táncolni?

Bizonyosan azt mondanátok rá: ejnye, de jó kedve lehet ennek a mesemondó bácsinak, hogy ilyen furcsákat kérdez. Már hogy tudna táncolni a medve, mikor tánciskolába se szokott járni?
Nem ám mostanában, de bezzeg az én gyerekkoromban még úgy eljárta a medve a mártogatóst, hogy akár táncmesternek beállhatott volna.
Még akkor mindenfelé nagyon szokásban volt a medvetáncoltatás. Ha román ember medvekölyköt fogott az erdélyi havasok közt, haza vitte az ölében s odagurította a gyerekei közé:

  - Nesztek, hoztam nektek egy kis pajtást!

A kis pajtás aztán nagyon hamar beleszokott a famíliába.
Olyan dolga volt, mint a kiskirálynak. Kukoricának a legédesebbjét, erdei méznek a legfrissét, kenyérnek a legpuháját mindig ő kapta s bizonyára nagyon megijedt volna, ha visszakergetik az erdőre áfonyát legelni. Inkább megtanult bukfencet hányni, két lábon állni, dobszóra táncot járni s mindenféle mókákat csinálni.
Mikor aztán mackó úrfi így kijárta az iskolát, akkor azt mondta neki a gazdája:

  - No, elég régen segítesz a kenyeret pusztítani, most már segíts kenyeret keresni is.

Azzal szép csörgős láncból nyakravalót kötött a medvének, a láncnak a végét a kezébe vette s nekiindultak az országnak.

Ahány faluban megfordultak, ott a medvének mindenütt vizsgát kellett tenni a tudományából. S amikor kitáncolta magát, akkor a foga közé kapta a gazdája kalapját s elindult vele kéregetni. Néha annyi garaskát összeszedegetett, hogy alig bírta.
Hogy a mackónak tetszett-e nagyon ez a kenyérkereset, azt én meg nem tudom mondani, de az bizonyos, hogy én még a mákos csíktól is elszaladtam, ha behallatszott az utcáról a lánccsörgés meg a dobszó:

  - Tam-tara-ram-tara-tam tam-tam.

Egyszer egy mosolygós nyári délben éppen az iskolából jöttünk ki, mikor a piacról a fülünkbe pördült a dobszó. Vizsgánk volt, tele a kezünk virággal, a zsebünk kaláccsal, a szívünk örömmel, szaladtunk ki a piacra, mint kis csikók a gyepre.

  - Ki látja meg leghamarább a medvét?

Én láttam meg leghamarább, de megijedtem, mikor megláttam. Valami csoda nagy állat volt, ahogy két lábon állva ott toronykodott a gazdája mellett. Pedig az is nagy szál ember volt, erős, izmos válla, mint a medvéjének. Annál cinegébb kis legény volt a fia, aki a dobot verte, füstös képű, kócos hajú kis gyerek.

  - Járjad, medve, járjad! - biztattuk a mackót.

Az szegény járta is, ahogy tőle telt, csak úgy döngött bele a föld. Hanem ahogy legjobban tapsikoltunk neki, egyszerre csak ledobban, elveti magát a földön, félrehajtja az otromba nagy fejét, kilógatja a nagy piros nyelvét s liheg ám, de úgy, hogy majd elsodor bennünket a szele.

  - Talpra, héj! - rikoltozott rá a gazdája, de a mackó úgy tett, mintha nem hallana. Csak pislogott szelíden az apró fekete szemével, mintha azt akarta volna mondani:

  - Ugyan hadd fújjam ki magamat egy kicsit!

De a medvés ember most már megharagudott. Rántott akkorákat a láncon, hogy beleverejtékezett a homloka. Nem ért az semmit, a mackó csak a fejét csóválta meg egy kicsit:

  - Ugyan gazdám, hogy nem restellesz úgy erőlködni ebben a nagy melegben?

De a gazdát most már végképp elhagyta a béketűrés. Nekivörösödve rikoltott rá a fiára:

  - Hé, Ilia, add ide csak azt az ostort!

Éles szögekkel kirakott hosszú szíjostor lógott a fiúcska nyakában, azzal szokták buzdítani a mackót, mikor táncolhatnékja nem volt. De a gyerek rimánkodva tette össze vézna kis kezét:

  - Apám, ne bántsd szegényt: látod, milyen fáradt!

De az embert már akkor úgy elfutotta a méreg, hogy se látott, se hallott. Hirtelen kieresztette kezéből a medve láncát s kikapta az ostort a gyerek kezéből. De ütni már nem érkezett vele, mert a mackó egyszerre talpra ugrott, mikor megérezte, hogy megtágult a lánca. Fölágaskodott, kivicsorította rettentő fogait s akkorát bömbölt, hogy belereszketett a piac.
Bezzeg szétugráltunk mi, ahányan voltunk, annyifelé. Ki fára mászott, ki kapu alá szaladt s úgy lestük nagy szívszorongva, hogy kit eszik meg a medve.
Nem volt pedig annak semmi rossz szándéka. Volt ott a piacon egy üres fabódé, abba cammogott be, ahogy kibömbölte magát. Hanem ott aztán úgy megvackolt, mintha sohase akarna többet kijönni. Az egyik lábát végignyújtotta a falon, mint mikor a macska a körmét élesíti s úgy kiszakított belőle egy szál deszkát, mint ahogy mi az irkalevelet szoktuk. A nyíláson aztán úgy kukucskált kifelé, mint valami ablakon.

  - Gyere ki, öreg, gyere ki! - csalogatta a megbékült gazda, de a medve ügyet se vetett rá. Kínálta fügével, gyenge kukoricával, de az se ért semmit. A szeme közé loccsantottak egy vödör vizet; attól elkezdett prüszkölni, hogy szinte kedvünk lett volna kedves egészségére kívánni, ha mertük volna.
A gazdán már megint erőt vett a harag. Odacsúszott a nyíláshoz s elkezdte szeges végű bottal döfölgetni a mackót. Ez meg már éppen nagyon jól esett neki. Amikor az egyik oldalon megelégelte, a másik oldalára fordult s rázogatta a kócos bundáját:

  - Ezt is cirógasd meg, gazdám!

A gazda most már végképp kétségbeesett s a gyereken akarta mérgét tölteni. Megcsördítette az ostort az Ilia feje fölött:

  - Te vagy az oka mindennek, te haszontalan! Ha idejében ideadod az ostort, nem eresztem ki a kezemből a láncot. Most már tartsd a hátadat a cimborád helyett!
A gyerek elsikoltotta magát, de olyan keservesen, hogy minket is majd megríkatott a fa hegyében. S mire az ostor lecsapott volna: a mackó előbújt a bódéból. Nem állhatta, hogy a kis cimborája kapjon ki őhelyette.
Odakocogott a gyerekhez, hozzátörleszkedett nagy buksi fejével s dörmögött is neki valamit. Bizonyosan azt, hogy:

  - Ne félj, míg engem látsz!

Aztán odacammogott a gazdához s leguggolt előtte békítő morgással. A gazda pedig megveregette a vállát, kezébe vette a láncot, Ilia megpörgette a dobot s a mackó soha életében nem táncolt még olyan jó kedvvel, mint most.
De nem is tapsoltak még annyit medvetáncnak, mint amennyit mi tapsoltunk. S ami virág, ami kalács, ami krajcár volt nálunk, azt mind Ilia szedte össze, meg a medvéje. A kis gyerek apró karjával átfogta gubancos barátja derekát, ez meg nagy mancsát rátette kis pajtása vállára s néha-néha ráhunyorított kis fekete szemével:

  - Legyen a tied a virág, Ilia, nekem jó lesz a kalács is.

Móra Ferenc: A nagyhatalmú sündisznócska »
Móra Ferenc: Sündisznócska lovagol »
Móra Ferenc: A kecskecsősz »

Móra Ferenc élete

Móra Ferenc (1879-1934) életében is a legnépszerűbb magyar írók közé tartozott; hatvan évvel a halála után még mindig az; nyilván így marad a jövőben is. Móra Ferenc könyveit jó olvasni: az olvasó gyönyörködik, néha együtt izgul a hősökkel, közben mosolyog, bár érzi, hogy tragédiákról van szó. Az olvasó szívébe zárja az írót. Ha az irodalmi érték a szeretetreméltóság - márpedig ez is irodalmi érték lehet -, akkor Móra Ferenc helye a legelsők között van. És talán nincs is még egy író, akinél annyira elválaszthatatlan egységben jelenik meg a derűs szelídség és a meg nem alkuvó, kemény férfiasság. És amúgy egész mellékesen, alighanem ő a legnagyobb magyar ifjúsági író. És ez önmagában sem kevés. De Móra ennél sokkal több.

A szegénységből érkezett, egy örökösen pénzgondokkal küzdő kiskunfélegyházai szűcs fia volt. Nehéz körülmények közt tanult, de sokat tanult, mert kisgyermek korától művelt ember akart lenni. Ehhez a családban jó hagyományok adódtak. A szegény szülők lelkesedtek negyvennyolc emlékéért, Kossuthért, Petőfi költeményeiért. Volt Mórának egy tizenöt évvel idősebb bátyja, Móra István, aki tanítónak ment, de közben költő, néprajztudós volt, akinek verseit és cikkeit szívesen hozták a szegedi újságok; még színdarabot is írt serdülő leányok számára, amelyet bemutattak. Tehát ha nem is volt igazán híres költő, az alföldi városokban ismert és tisztelt irodalmi embernek számított. Ő biztatta és a korai években segítette hamar tehetségesnek bizonyuló öccsét.

Móra Ferenc költőnek indult, gimnazista korában nemcsak az önképzőkörben tűnt ki, hanem egy félegyházi újság közölte is a diák írásait, s így az Alföldön, bátyja nyomában, már az ő neve is ismert kezdett lenni, amikor a fővárosban még senki sem tudott felőle. De csak húszéves korában volt anyagi lehetősége, hogy beiratkozzék a budapesti egyetemre. Természetesen tanárnak indult, de az már meglepő, hogy nem irodalmi vagy nyelvi szakra ment, hanem földrajz-természetrajz szakosnak. Minden izgatta: a természettudomány is. Ebből származott az első komoly kellemetlensége. Amikor vidéki tanár lett, igyekezett tanítani a korszerű természettudományt, csakhogy főigazgatója Darwint bűnözőnek és a darwinizmust bűnnek tekintette. És ha egy természetrajztanár a haladó természettudományról mert beszélni tanítványainak - annak nem volt többé helye az iskolában. Móra ez időben Szegeden tanított, ott kellett búcsút mondania az iskolának. De ott maradt Szegeden, és szegedi maradt mindvégig, akkor is, amikor budapesti lapok ünnepelt munkatársa volt, s egymás után jelentek meg könyvei a fővárosban. Szeged szeretettel fogadta be. Előbb újságíró, s habár újságíró is maradt haláláig (a legkitűnőbb magyar publicisták egyike), hamarosan a Somogyi Könyvtár és a Városi Múzeum szolgálatába áll. Igazgatója Tömörkény István, aki barátságába fogadja. Ennél jobb főnököt, irodalmi és tudományos útmutatót nem is kaphatott volna. Összebarátkozik Pósa Lajossal, akit egy időben a magyar gyermekirodalom klasszikusának tartottak. Pósa ugyan már életében sem volt igazán korszerű, művei hamar elavultak az időben, de kitűnő szervezője volt az ifjúsági irodalomnak, és híres lapja, az Én Újságom sok írónak adott lehetőséget jó ifjúsági irodalom kialakítására. Móra miközben könyvtáros és muzeológus, és egyre kitűnőbb szakértője a régészeti ásatásoknak, szorgalmas munkatársa Az Én Újságomnak, és egyre jobban feltűnik ragyogó stílusa következetesen ellenzéki hangú vezércikkeiben, amiért közvetlenül az első világháború előtt a Szegedi Napló főszerkesztője is lesz. Egyelőre mint költő, ifjúsági író és politikai újságíró lesz országos hírű. Politikai álláspontja a polgári radikalizmus, ami Magyarország akkori urainak igen veszélyesen hangzik. Móra már az első világháború előtt is kapott felségsértési pert a nyakába; később, az ellenforradalom idején nemzetgyalázás címen is bíróság elé állították. Egész politikai életét a börtön árnyékában töltötte, de valahogy mindig megúszta. Még a bírákat is megvesztegette szeretetre méltó egyénisége.

De már az első világháború előtt egyre népszerűbb ifjúsági regényei közé becsempészett egy kitűnő politikai szatírát. Megírta híres állatregényét, a Csilicsali Csalavári Csalavért (1913), amely, ha akarom, lebilincselő gyermekmese, ha akarom, a magyar feudalizmus gyilkos erejű persziflázsa. Ebből már bárki meghallhatta, hogy Móra, a szép mesék és a gyönyörködtető gyermekregények írója, az érzelmes hangú költő - jelentékeny regényíró lesz.

Az is lett. De közben volt a háború, és közben voltak a forradalmak. A polgári radikális Móra rokonszenvvel áll a Tanácsköztársaság mellett. Ezért az ellenforradalom idején kezdetben üldözött ember (életét és szabadságát az mentette meg, hogy a szegedi rendőrkapitány lelkes olvasója volt, és nagyon szerette Móra humorát). De közben - még a háború alatt - hirtelen meghalt Tömörkény, és nem is volt más alkalmas utód a könyvtár és a múzeum élére, mint a kellő nagy műveltségű Móra, aki a szakmában Tömörkény tanítványa volt. Így hát vidéki atyafiságos módon elintéződött, hogy Móra maradjon csak a tudományos intézmény élén, húzza meg magát, írjon humoros műveket, és nem lesz bántódása.

Akkor következett a remekművek közel másfél évtizede. Móra vidéki munkatársa lett a budapesti haladó polgári Világ című lapnak, majd amikor azt betiltották, utódjának, a Magyar Hírlapnak. Akik akkoriban már újságolvasók voltak, emlékezhetnek, hogy mennyire várták hétről hétre a Móra-cikkeket, amelyek humorba és csillogóan szép stílusba csomagolva mondották ki azokat az ellenzéki igéket, amelyeket az időben büntetlenül alig lehetett megfogalmazni. Móra azonban az írás nagy varázslója: mindent el tud mondani megalkuvás nélkül, és végül legföljebb kisebb botrányok kavarodnak körülötte.

S a csevegő cikkek közé egyre gyakrabban csúsztak a kitűnő, egyszerre drámai és humoros novellák. Amit Tömörkény kezdett a maga sajátosan fanyar derűjével, azt folytatja Móra tündérien csillogó derűvel: kitárja az alföldi szegény emberek világát.

Akkor is a nagyok között volna a helye, ha csak rövid írásait írja. De már közvetlenül az első világháború után jelentkezett egy regénnyel, A festő halálával (későbbi címe: Négy apának egy lánya). Ha felületesen olvasom, humoros regény; ha megértem: tragikus társadalom- és lélekrajz. Írni és szerkeszteni tudása itt már teljes fegyverzetével jelentkezik. És azután megírja főművét, az Ének a búzamezőkről-t, a magyar falu örömeinek és bánatainak lírai finomságú, kitűnő lélekrajzzal formált, hősök nélküli hőskölteményét, a legszebb magyar regények egyikét (1927). De adós volt még a nagy történelmi regénnyel. Sokáig készült rá, végre 1932-ben megjelent az Aranykoporsó, amely egy lírai szerelmi történet köré felvetít egy szükségképpen elmúló, hanyatló erejű társadalmat. Ez a regény a haldokló ókor látomása a haldokló polgári világból tekintve.

Volt egy kisregénye, a Hannibál föltámasztása, amely oly erőteljesen pellengérezi ki az egész Horthy-korszakot, hogy szerkesztő barátai lebeszélték a közlésről: ebből már nem kellemetlensége, hanem baja származik. El is tette jobb időkre. Csak a felszabadulás után (tizenöt évvel az író halála után) jelent meg. Jelentékeny írás, odatartozik írója főművei közé.

Ez az élet szakadatlan önemésztő munkával telt el, pedig Móra gyenge testalkatú volt, régóta lappangott benne a tüdőbaj. Egyre többet kellett gyógyhelyeket keresnie. Holott legszívesebben családja körében élt: példás családapaként élte le életét, a végső években gyönyörűséggel élvezte nagyapa voltát. Évei azonban megszámláltattak. Ötvenöt éves volt, amikor megölte nem a régóta fenyegető tüdőbaj, hanem egy váratlan és gyorsan kifejlődő rák.

Gyászolta az ország, de a temetésén nem akadt neves férfi, aki méltó gyászbeszédet mert volna mondani fölötte. Túl gyanús ember volt a közkedvelt író. Ő maga mindig megúszta a kellemetlenségeket, de senki se tudta, milyen kellemetlenség éri, aki jókat mond róla.

De halála pillanatától fogva nemzeti klasszikus, méghozzá olyan klasszikus, akit nemcsak tisztelnek, hanem széles körökben olvasnak is.