Leszkai András: Moha bácsi meséi

Még nem voltam öt esztendős, amikor egy nyári estén hazaérkeztek szüleink budapesti útjukról, és átadták ajándékukat Gyopár bátyámnak, meg kisöcsémnek, Ugribugrinak. Gyopár hat éves volt, építőköveket kapott, a két éves Ugribugri cintányéros pojácát. Énhozzám pedig így szólt édesanyám:
– Találkoztunk valakivel itt az erdőben. Azt mondta: nagyon szeret téged, nálad szeretne lakni. El is jött velünk, bement a szobátokba, és most ott ül az ágyadon.
Kitaláltam, ki ül az ágyamon, boldogan rohantam szobánkba, magamhoz öleltem a nagy, barna mackót – majdnem akkora volt, mint én magam –, és megcsókoltam kedves, bundás ábrázatát. Szüleim, testvéreim ekkor már mögöttem álltak, és édesapám ezt kérdezte:
– Milyen nevet adsz neki?
Meghökkentett a kérdés.
– Én semmilyent. Majd ő megmondja, mi a neve.
A mackó szája elé tartottam a fülem, gondolkoztam egy kicsit, és már tudattam is mindnyájukkal:
– Azt mondta, hogy Mohabrumm a neve.
Édesapám megsimogatott, édesanyám megcsókolt, Ugribugri nevetett. Gyopár azonban – noha tudtuk ezt mindnyájan nélküle is – diadalmasan kijelentette:
– Nem is igaz, hogy tud beszélni!
Édesapám csodálkozva, édesanyám elnézéssel, Ugribugri meg haragosan pillantott rá. Én nem törődtem vele, már azon törtem a fejem: szobánk melyik kuckójában rendezzek be barlangszerű helyecskét Mohabrummnak, hogy minél jobban érezze magát.
Másnap, miután gyorsan megreggeliztem, siettem vissza szobánkba, hogy minél előbb játsszam Mohabrummal. Leültettem magammal szemben a szőnyegre, és… és nem tudtam, hogyan játsszam vele. Előszedtem hát a vonatot, a tűzoltókocsit, az ólomkatonát, és megkérdeztem tőle:
– Hova menjen a vonat? Milyen vonat legyen?
A szája elé tartottam a fülem és már tudtam is a választ: „Kanizsára menjen, és gyorsvonat legyen!” Most már nagyszerűen játszottunk. Egy idő múlva édesanyám benézett hozzánk és csodálkozott:

– Hát te a vonattal játszol, nem Mohabrummal?
Ekkor már szinte szégyelltem új játszótársam előtt, hogy reggel még ugyanolyan játékszernek véltem, amilyen a vonat meg a tűzoltókocsi, és ezt feleltem:
– Mohabrumm meg én együtt játszunk a vonattal!
Délután beállított két unokatestvérem: Liszka és Puliszka. Liszka élénk, villogós kislány volt; bátyuskája, Puliszka, kövér, szuszogós kisfiú. Bemutattam őket Mohabrummnak:
– Unokatestvéreim: Liszka és Puliszka – s Mohabrummot őnekik: – barátom, Mohabrumm.
Ezen azonban nevettek, elhúzták tőlem Mohabrummot, húzogatták egymástól is, hozzányúlkáltak a szeméhez, felfedezték, hogy átfordítható a karja, és csavargatták, mint valami verkliforgatót. Nem engedték, hogy visszaültessem barlangocskájába, hanem ugráltatták a fülénél fogva és kiáltozták:
– Ugrálj, majom!
Persze üvöltöttem:
– Ne a fülét fogjátok! És nem majom! Nem szeret ugrálni se! Cammogni szeret! Adjátok ide!
De Liszka vihogott, Puliszka elégedetten szuszogott, és most már dobálták is egymásnak:
– Ni, mekkorát ugrik! Na ugye, hogy majom?
Keservesen sírva fakadtam és beszaladtam édesanyámért: szabadítsa ki a kezükből Mohabrummot. Este pedig, miután lefektettem az én kedves barátomat, aggódva megkérdeztem tőle:
– Nem fáj a szemed? Nem fáj a füled? Nem fáj a karod?
Szája elé tartottam a fülem, eszembe jutott Liszka és Puliszka hangja, arckifejezése, és már tudtam is, mit válaszol Mohabrumm: „A szívem fáj. Amikor látták, mennyire bánt téged, amit velem tesznek, kacsintgattak egymásnak, örültek a bánatodnak. Az fáj nekem, hogy Liszka és Puliszka rossz.”
Annyira megdöbbentett, amiről értesültem, s oly mélyen elgondolkodtam, hogy észre se vettem: bejött édesanyám. Egyszerre csak mellettem állt:
– Még mindig búsulsz?
Felugrottam és hozzásimultam:
– Fáj a szívem. Liszka és Puliszka rossz. Mohabrummtól tudom.
Édesanyám komoly hangon felelte:
– Ne mondj ilyet az unokatestvéreidről. Mohabrumm tévedett. Te is bántál már helytelenül játékszerrel.
Csodálkozva néztem édesanyámra:
– Játékszerrel igen. De nem mackóval!
Már másnap reggel kiderült, hogy nem tévedett Mohabrumm. Lent járt édesanyám bevásárolni a völgybeli falucskában, s amikor hazajött, így szólt hozzám:
– Nyugodj hát meg. Liszka és Puliszka most egy ideig nem fog eljönni hozzánk.
Csak évek múlva tudtam meg, hogy békakínzáson kapta rajta őket ezen a reggelen.

De máris felsötétlett egy másik gondom: az a komor tekintetű kisfiú, akit akkor még csak így neveztünk: „az új gyerek”. Ezen a délelőttön megint ott ácsorgott az erdőszélen, a házunkkal szemben, és mozdulatlanul bámult a szobánk ablakára. Ez a gyerek csak néhány napja költözött Törpeházára a szüleivel, még a nevét se tudtuk bizonyosan. Kisebb volt nálam, mégis nyugtalanított a viselkedése. Biztosra vettem: Mohabrumm kedvéért ácsorog ott már második napja, és többször is kileskelődtem: elment-e már. Eszembe jutott az is, hogy behívhatnám, de tudtam már, miként bánnak Mohabrummal azok, akik csak játékszert látnak benne, s ennek a gyereknek ráadásul nemcsak a tekintete volt sötét, hanem a keze is, a maszatosságtól. Déltájt végre eltűnt az erdőszélről, megnyugodtam valamelyest, és ebéd után kimentem labdázni társaimhoz a faluvégi rétre. De hirtelen beborult az ég, láttuk, hogy óriási zivatar lesz, szaladtunk hát haza mindannyian. Mire hazaértem, már hullottak is az első csöppek, az új gyerek azonban ismét ott állt a házunkkal szemben, s úgy állt ott, mint aki nem is gondol rá, hogy fedél alá menjen. Odakiáltottam neki:
– Gyere be hozzánk, ha már itt maradtál, hiszen mindjárt zuhogni fog, és amilyen csöpp vagy, elvihet a szél is.
Egyetlen szó nélkül lépegetett mellettem, és leültünk a konyhában édesanyámnál. A szobába, Mohabrumm közelébe nem akartam vinni, csupa maszat volt a keze akkor is. Kaptunk süteményt édesanyámtól, azt eszegettük, és szótlanul néztük a hajladozó, zúgó lombokat. De egyszerre csak megszólalt a kis vendég:
– Igaz, hogy olyan nagyon szereted Mohabrummot?
Megkönnyebbültem. Hiszen ez a gyerek nem tekinti pusztán játékszernek! Aki ilyet kérdez, nem ugráltatná a fülénél fogva. Letettem a süteményes tányért és bementem a szobánkba, hogy kihozzam az én kedves barátomat.
De már egy pillanat múlva visszarohantam a konyhába, és rémülten kérdeztem édesanyámtól:
– Hol van Mohabrumm?!
Ekkor befutott az ajtón Gyopár és nevetett:
– Csakhogy hazaértem!
Szinte kivilágosodott Gyopár arca az elégedettség derűjétől, s hogy azzal is nyújtsa élvezetét, lassan ejtegette a szót:
– Ne dühöngj, öcskös, árt az egészségnek. Mohabrumm arra kért engem – mert hiszen ugyebár tud beszélni –, hogy vigyem el magammal, mutassam meg a barátaimnak.
Ekkor már szinte esti sötétség volt a zivatarfelhőktől, s ebben a pillanatban óriási dördüléssel kitört a vihar. Üvöltöttem:
– És most hol van?! Miért nem hoztad haza?!
Gyopár arca már szinte ragyogott a sötétben a gonosz élvezettől:
– Csöndesebben, öcskös. Ha volna benned testvéri szeretet, annak kellene örülnöd, hogy megázás nélkül hazaért a bátyád. Mohabrummot pedig azért nem hoztam haza, mert siettemben megfeledkeztem róla. De légy nyugodt, semmi baja se lesz. Ott feküdt a sziklánál, Mályva néni veteményese mellett. Amilyen okos mackó, biztosan a sziklához lapul. De ha megázik is egy kicsit, az se baj. Te még úgysem fürösztötted meg, amióta itt lakik.

Édesanyám csodálkozva, fejét csóválva hallgatta Gyopár beszédét, én meg úgy éreztem magam, mint valami rémálomban. Nem a sima, finom bundácskáját féltettem Mohabrummnak, nem az bántott, hogy csatakos lesz. Hanem az a szomorúság fájt, amelyet most érezhet. Ott fekszik egyedül, elhagyatva a szikla mellett, úgy, ahogy odadobták, zuhog a szemébe a hideg zápor, csapkodnak körülötte a villámok, és senki se törődik vele. Már rohantam is szobánkba, magamra kaptam viaszosvászon esőgallérom, és az ablakon akartam kiszökni. De édesanyám megsejtette szándékom, besietett utánam, megragadta a karom és szigorúan megtiltotta, hogy elmenjek. Sírva fakadtam, könyörögtem: hiába. Nyugtatgatott, hogy jól érzi magát odakinn Mohabrumm – ezt persze, nem hittem el –, és mutatta az ablakon át, hogy csak most kezdődik a zivatar nagyja. Végül pedig, hogy elterelje a figyelmem, visszavezetett a konyhába.
– Gyere, még nem etted meg mind a süteményedet.
Az új gyerek, mialatt benn voltunk, elment. Gondoltuk, megpróbált hazaszaladni a zivatar előbbi szünetében. Édesanyám kezembe adta ugyan a tányérom, de nem csökkentettem, hanem szaporítottam a tartalmát, a süteményekre potyogó könnyeimmel. Egyszerre csak – két villámcsattanás között hallottuk – szaladó léptek alatt csikordult a kavics kertünk útján, és beszáguldott konyhánkba egy kistörpe. Hirtelenében fel se ismertük benne az új gyereket. Most ugyanis ingujjban volt; az ing persze csuromvizesen rátapadt, a két karjában pedig a kabátjába burkolva hozott valamit, mintha egy másik kistörpét cipelt volna. Egyenesen hozzám jött, levette a kabátját arról a valamiről és a karomba adta Mohabrummot. Még villogtak és csattogtak a villámok, zuhogott a zápor, de a sötét felhők már lezúdultak, s most hirtelen ismét világos lett. Édesanyám száraz ingért, törülközőért szaladt az új gyerek számára, én meg úgy éreztem, illenék, ha most megmentője karjába adnám Mohabrummot. De még ekkor is eszembe jutott a keze maszatossága, és rápillantottam. Elámultam: egészen tiszta volt. A sűrű, csapkodó zivatar lemosott róla minden maszatot. Amikor pedig már szárazon, az én ingemben üldögélt a konyhában, ölében Mohabrummal, úgy emeltem fel Mohabrumm mindkét karját, hogy őt is, engem is megöleljen.

Gyopár csúfolódott:
– Fogadjatok testvériséget mind a hárman.
Mohabrumm szájához tartottam a fülem, aztán így feleltem:
– Azt mondja Mohabrumm, hogy akik jók, azok fogadalom nélkül is testvérek.
Gyopárnak ez persze nem tetszett:
– És Mohabrumm nagybecsű véleménye szerint én talán nem vagyok jó?
Ismét Mohabrumm szájához tartottam a fülem, édesanyám azonban intett nekem. Tehát csak ennyit mondtam:
– Rólad most nem akar brummogni.
Gyopár elvörösödött és gúnyos nevetéssel bement a szobába.
Az új gyerek nevét szándékosan hallgattam el idáig, noha még sokszor fogok beszélni róla nektek. Kökörcsin volt ő, így ismerkedtem meg vele. Mohabrumm számtalanszor volt vendégségben nála hetekig is, tőle nem féltettem, hiszen szerette. Gyakran segített nekünk Mohabrumm, hogy megtudhassuk egy-egy új cimboránkról, milyen gyerek. Nem kellett egyebet tennünk, csak odavinnünk Mohabrummhoz, hagynunk, hogy foglalkozzék vele egy kicsit, és aztán Mohabrumm mindig tudatta velünk, jó gyerek-e vagy rossz gyerek.
Ti is megtudhatjátok társaitokról, hogy mifélék, ha megfigyelitek: miként bánnak a mackóval.

Illusztrálta Rudan Mária.

1957 júliusától 1963. május 28-ig több mint százszor jelentkezett a rádióban Moha bácsi, a törpe.

Leszkai András, az alábbi üzenettel bocsátotta útjára sorozatát:

Július 14-én kirándultam Magyarkútra. Egyszerre csak elálmosodtam. Lefeküdtem hát az erdőben és fejem alá tettem hátizsákom. Egy kisebb sziklatömb volt a közelemben, benőtte a sötétzöld moha. Ha akartam, úgy láthattam, mintha mohából szeme, szája, orra volna a kis sziklának. Olyan volt, mint egy törpe. Ilyeneknek kellene lennünk, - gondoltam -, mint ez a moha-törpe. Szelídnek, barátságosnak, akár a selymes moha, de ugyanakkor erősnek és szilárdnak is, mint a gránit. Behunytam a szemem, gondolkoztam ezen... És ekkor rám kiáltott valaki:
"...Hideg a föld, nedves a fű, meghűlhetsz, édes fiam!"
Egy törpe állt előttem. ... Nagy nehezen megjött a szavam:
"Dehát... hogy lehet ez? Ilyen törpék csak a mesékben élnek..."
Nevetett:
"Én nem a mesékben, hanem itt a Börzsöny-hegységben élek. Moha bácsi a nevem. Itt lakom Törpeházán. Rokonaim követ bányásznak meg ezüstkovácsok, én gyógynövényeket gyűjtök. Ugyanolyan emberek vagyunk, mint ti."
A homlokomra csaptam:
"Hohó! Értem már! Hiszen alszom én most és csak álmodom Önt! De ha már megálmodtam, fel is használom: csinálok Önből egy figurát a Gyermekrádiónak. Az persze igazi mesebeli törpe lesz, varázserejű, úgy érdekesebb."
Moha bácsi elszomorodott:
"Látom, nem akarsz hinni a létezésemben. Vigyázz, édes fiam, aki nem akar hinni valami igazban, szépben és jóban, pórul járhat: büntetésül valóban nem fog hinni benne."
"Hát bizonyítsa be, hogy nem álmodom Önt: jöjjön be a Rádióba és beszéljen személyesen a gyerekekhez."
Moha bácsi rákönyökölt a mohos sziklára:
"Beszéljek a gyerekekhez...?"
Megfogta szakállát, a messzeségbe nézett és elgondolkodott...
Amikor bevittem a Rádióba a kéziratot, kiderült, hogy Moha bácsi már volt ott személyesen, fel is vették az előadását magnóra!"
... Szégyelltem, hogy a magam álmának hittem őt, de nehezteltem is rá. Meg is mondtam neki:
"Furcsállom, hogy függetlenítette magát tőlem, tisztelt Moha bátyám ..."
"...Hiszen te mesebeli törpét akartál csinálni belőlem! Varázserejűt! Meg akartál hamisítani engem!"
Szidott volna tovább is, de egy kisfiú kereste és örömmel jelentette neki:
"Megfogadtam a szavát, Moha bácsi! Már nem önt el a pulykaméreg! Megváltoztam!"
Na tessék! Még azt mondja, hogy nincs varázsereje...

(Rádió Újság, 1957. aug. 13.)