Medve versek

Kányádi Sándor

Édes málna, kásás vackor

Málnásznak a medvebocsok,
hol négy lábon, hol két lábon.
Így szokott ez lenni minden
áldott nyáron.
Ha elfogy a málna, akkor
osz jöttével vackorásznak,
ha a földön nincs még vackor,
fára másznak.

Egymás hátán kapaszkodva,
ágak felé ágaskodva,
föltornásszák egyik a mást
a magosba.

Megrázintják a vackorfát,
hull a kásása potyogva,
s majszolják a mackók, mintha
málna volna.
Édes málna, kásás vackor
hizlalja a bocsok talpát.
Télen átal, mint a mézet, nyalogatják.

A jámbor medve

Februárban föl szokott
ébredni a medve,
s elindul a barlangból,
lassan lépegetve.

Úgy lépeget, mint aki
nincs mezítláb szokva,
s karjaival kalimpál,
folyton kapaszkodva.

Nem is csoda, szegénynek
érzékeny a talpa,
kivékonyult, télen át
álmában is nyalta.

Álmos is meg gyönge is
ilyenkor a medve.
Lézeng, cselleng egy kicsit,
ha volna mit, enne.

De csak azért jön elő,
lássa, mi a dolga.
Ha süt a nap, visszamegy,
mert a nap csalóka,

hátra még az igazi
zimankós hadd-el-hadd,
hátra még a tél java:
kíméljük a talpat.

Ha pedig az idő zord,
künn marad a medve.
Itt a tavasz, amire
visszaszenderedne.

Legénykedik csak a tél,
mutatja hatalmát,
holott nyílni készülnek
a rügyek s a barkák.

Künn marad a medve, és
talpát nem kímélve,
elcammog a még jeges
kis patak vizére.

Node amíg odaér,
nagy ügyetlenkedve,
hadd mondom el, mint került
kötélre a medve.

Egyszer épp egy ilyen zord
februári reggel,
erdőlni indult el egy
falubeli ember.

Hát amint megy, mendegél
felfelé a hegyre,
szembe véle jődögél
jámboran a medve.

Megtorpan az emberünk,
ám a medve báván
s ártatlanul néz reá,
mint egy szelíd bárány.

Áll, tűnődik emberünk,
majd egyet gondolva,
válláról a fának szánt
kötelet leoldja.
"Nem volt nekem soha még
életemben medvém,
mi lenne, ha ezt most én
szépen hazavinném."

Veti hát a kötelet
a medve nyakába,
s vezeti, mintha tinót
vinne a vásárra.

Így ballagnak csendesen
egészen hazáig,
már emberünk zsindelyes
kapuja is látszik.

Ki csak látja, nem akar
hinni a szemének,
szó ki nem jön torkukon,
szájukkal is néznek.

Vakkantásuk lenyelik
a kutyák, s a ludak
ámultukban mind egy-egy
hosszú nyakká nyúlnak.

De minderre jóformán
rá sem hederítve
lépked a mi emberünk
s mellette a medve.

Elérik a kaput is,
be is mennek rajta.
- Nézd, mit hoztam, feleség! -
kiált be a gazda.

Jön az asszony s vele a
gyermekek is nyomban,
de a kapu előtt már
fél falu is ott van.

Ám a medve meg nem áll,
egyenesen hátra,
mintha menni akarna
a disznópajtába.

Megy vele a gazda is,
húzza most a medve.
- Még valami kárt csinál,
jaj, el ne eressze.

Nem csinált az semmi kárt,
még csak meg sem mordult,
egyenesen a disznók
vályújának fordult.

A vályúba éppen még
párolgott a moslék,
beledugta orrát, és
ki sem vette onnét.

De nem amíg fenékig
be nem kebelezte.
Akkor aztán fölállott
két lábra a medve.

Bődült egyet, nyilván a
reggelit köszönte.
Kifordult a kötélből
s ledobta a földre.

Azzal át is lépett a
deszkakerítésen,
és megindult, merről jött,
vissza az ösvényen.

Már messzire járt, mikor
fölocsúdtak végre
a gazda és ámuló
egész háza népe.

Elkezdtek a kutyák is
ugatni, s a ludak
mind egy-egy nagy éktelen
gágogássá nyúltak.

Állt a gazda, s tán ma is
ott állna, ha élne,
kezében ott lógna az
üres kötél vége.

Nyírbocskor

Télen által addig nyalta,
elvásott a medve talpa.
Így most aztán pipiskedve
illeg-billegél a medve.

Elbilleg egy vén nyírfához,
és nem sokat hímez-hámoz;
lerántja róla az irhát,
meghántja a korhadt nyírfát.

Hajtogatja, gyűri-tűri,
de nem akar sikerülni.
Odaszökken a kis mókus:
nem úgy kell azt, hókusz-pókusz!

Erre egy lyuk, kettő arra,
venyigével összevarrja.
S máris pompás nyírfakéreg
bocskora van a medvének.