Az életre kelt játékmackó

Élt egyszer egy kisfiú, akit Marcinak hívtak. Szüleivel egy nagyvárosban lakott. Anyja és apja rengeteget dolgozott. Kevés idejük jutott arra, hogy fiukkal foglalkozzanak. Testvére nem volt, ezért Marci gyakran unatkozott. Szörnyen egyedül érezte magát. Arról ábrándozott, milyen jó lenne, ha a nagy macija, akit Bruminak hívott, életre kelne egyszer. Lenne egy barátja és játszótársa.

Hosszú–hosszú várakozás után egy éjszakán arra ébredt fel, hogy valaki sóhajtozott a szobájában.

   – Ó, ó, de furcsán érzem magam! Jé, mozog kezem, lábam, és tudok beszélni – dörmögte meglepetten valaki.

A hold ezüst fénye megvilágította a szobát. Marci kinyitotta a szemét, és mit látott? A szemben lévő széken Brumi ült. Vágya valóra vált! Kipattant az ágyból és odaszaladt kedvencéhez.

   – Kedves maci, annyira örülök, hogy élő medve lett belőled! Bundád meleg, szíved dobog, és ugyanúgy lélegzel, mint én!

Átölelte, s magához szorította.

   – Ne szoríts annyira, mert alig kapok levegőt! – nyöszörgött Brumi – Különben szeretnélek én is megsimogatni egy kicsit.

A kisfiú karjai engedtek a szorításból, s rövid csend után megszólalt:

   – Brumikám, olyan jó, hogy élsz! El sem tudom mondani, mennyire örülök!