(régen volt),
egy piszén pisze kölyökmedve,
ki szépen megöregede.
Lompos,
loncsos
és bozontos,
rőtbundájú,
bumszliorrú
öregmackó.
Kinek apró,
kölyökmackó
korában
volt egy kedvenc verse,
melyben Kormosnak nevezte
magát
az a régi költő,
aki égi töltő-
tollal ír azóta,
róla is szól
ez a nóta.
Meg a mackóról persze,
ki piszén pisze
volt egykor még bölibe,
óvodába,
majd iskolába ment,
mindent jól kifigyelt
odabent,
hisz tudjátok,
ő sose pihent.
Megtanulta szépen,
hogy a felszín locsog,
és hogy
csak halak úszkálnak a mélyben.
Megtudta azt is,
mily sekély a mélység,
és hogy mily magas is
az üresnek látszó kékség.
Elég sok mindent tudott tehát,
nem is hiányzott már más neki,
csak egy igaz barát.
Mert a gyerekek is mind
ez első béből,
kiöregedtek az életéből.
Pór Jutka, Vas Pista elmentek
végleg,
Domokos Matyi megvan,
de nagyon félek,
mert túl sokat dolgozik szegény,
és nagyon régen nem járt már
az állatkert területén.
Magamra maradtam hát nagyon,
néha kicsordul a könnyem,
hagyom,
elmerengek egy dallamon,
hogy hol volt, hol nem
(inkább igen, vagyis, hogy nem,
szinte már nem is emlékezem),
messze, messze
(nagyon bizony!)
volt egy boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos
Vackor nevű kicsi medve...
(De inkább hagyjuk,
ettől a medvének
teljesen elmegy a kedve.)
Állt ott szegény pityeregve,
rég nem jár már iskolába,
köszvényes lett öreg lába,
térde is fáj, dereka, háta.
Kesereg csak egyfolytába',
az egykor piszén pisze orr helyett,
ilyen krumpli hogy nőhetett?!
Így ült keseregve ottan,
mígnem egy kéz
hidegen és finoman
a vállára nem pottyan.
Felnéz könnyes szemmel Vackor,
de nem ismeri a jövevényt.
És kérdezi is nyomban,
ki vagy te furcsa jövevény,
hívatlanul beállítasz
épp vacsora idején.
Nem mondhatom meg a nevem,
csupán a kezdőbetűjét,
de ez neked éppen elég,
mert még nagyon megijednél.
Érted jöttem, mert láttam,
nagyon unatkozol, bár bátran
tűröd magányodat,
időd lejárt, vártam
kicsit, hátha...
Megyek is én szívesen,
bánat ül a szívemen.
Nem tudom,
hogy mit csináljak,
egy barátom sincsen.
Ülök csak itt ingyen,
bámulják a gyerekek,
megtört fényű szememet,
s nem hiszik, hogy én voltam,
az egykor boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmedve.
Ettől persze rögtön elmegy
minden medve kedve.
Elmegyek hát veled,
bárhová is vezess.
Szólott akkor a Jó Há,
hisz ő volt a jövevény,
elviszlek én innét
Vackor,
s leszek a barátod.
Mutatok én neked
egy egész más
világot.
És elvitte őt a Jó Há
egy egész más országba,
ahol a medvének,
hiába köszvényes,
nem fáj már a lába.
Egész nap játszanak,
mint rég az óvodába.
Megtalálta barátait,
Jó Há országába',
Vas Pista, Pór Jutka
gyakran odajárnak,
játszanak egy órát,
maradnak még kettőt,
nem nézi ott senki
a fél tizenkettőt.
Nevetgélnek,
viccelődnek,
hogy volt
vagy hol nem,
kit érdekel,
itt sarokba nem térdepel
senki.
Ez egy olyan birodalom,
ahol közületek
még nem járhatott
senki.
*
S ha mindez tényleg így volt,
akkor,
annyit üzenhetünk neki,
Jó Há országába,
"ezt jól csináltad Vackor!"