A legerősebb állat Illyés Gyula: 77 magyar népmese
Élt egyszer az erdőben egy medve meg egy farkas. Aszályos, rossz esztendő volt, nem sok ételhez juthattak. Mindkettőnek külön-külön már egy ideje az forgott az eszében, jó volna ellátogatni az emberek éléskamrái, istállói felé.
Összetalálkozik egyszer a medve a farkassal. Azt mondja a medve:
- Jó reggelt, farkas koma!
Válaszol a farkas:
- Nekem ugyan nem jó ez a reggel, medve koma, és attól sem lesz jó, ha te kívánod, de azért hozott isten. Mire a medve:
- De szomorú vagy! Talán valami bajod van?
Azt mondja a farkas:
- Ne is kérdezd! Baj?! Volt is, maradt is belőle.
Erre a medve:
- Talán éhes vagy? Mert olyan csikasz a horpaszod, mint egy szúnyogkisasszonyé.
Sóhajt a farkas:
- Az is baj, de más is.
A medve csak most nézi meg a farkast. Azt mondja:
- Ejnye, de meg van hasogatva a bundád is! Talán valamelyik atyádfiával verekedtél össze?
Legyint a farkas:
- Atyámfiával? Az emberrel!
Mosolyog a medve:
- Csak az emberrel?
Elámul ezen a farkas:
- Csak az emberrel?! Hiszen nincs annál erősebb állat!
Gyanút fog a medve:
- Hát hogy s mint történt?
Szétnéz a farkas:
- Elmondhatom! Nem bírtam már az éhezést, s az éjjel belopózkodtam a faluba, hogy valami kövér bárányt vagy malacot szerezzek. Óvatosan jártam, de amint megérezték a szagomat a kutyák, ugatni kezdtek, ahogy kifért a torkukon. Kiugrik erre az ember, térül-fordul, csapkod azzal a fényes farkával, amit ők baltának neveznek, azután csak neki a fejemnek; úgy helybenhagyott, hogy alig tudtam elvánszorogni idáig. Hitetlenkedik a medve:
- Az ember? Hiszen az gyönge, hiszen csak ember!
Mire a farkas:
- Én meg azt mondom, hogy nincs annál erősebb állat!
Kihúzza magát büszkén a medve:
- Nézd, én ugyan sose láttam embert, de ha találkoznék eggyel, így tépném szét, mint ezt a bokrot itt. Azt mondja lesajnálón a farkas:
- Könnyű neked itt ezzel a bokorral vitézkedni! De csak jönne erre egy ember! Nem tudom, akkor mit csinálnál?!
- Én tudom! - mondja önhitten a medve. - Azt tenném, hogy itt hagyná a fogát!
- Hiszi a piszi! - mondja fitymálva a farkas.
Fölfortyan a medve:
- Fogadjunk!
Nyújtja lábát a farkas:
- Fogadjunk! De mibe?
- Egy kövér nyúlba! - mondja dolga biztosan a medve.
Ebben maradtak. Azzal kilopakodtak az erdőből, s lesbe álltak az országúton, amerre a falusiak szoktak járni. Várnak, várnak, egyszer csak jön arra egy gyerek.
Kérdezi a medve:
- Ez az ember?
Mondja a farkas:
- Ez még nem. Ez csak lesz.
Várnak, újra várnak. Egyszer csak arra jön egy vén koldus.
Kérdezi a medve a farkastól:
- Hát ez ember?
Feleli oktatón a farkas:
- Ez csak volt!
Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy menyecske.
Kérdezi a medve:
- De ez csak ember már?
Feleli mindentudóan a farkas:
- Ez csak társa az embernek!
Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy huszár.
Kérdezi a medve:
- Hát ez már ember?
Feleli suttogva neki a farkas:
- Ez már az!
De azzal a farkas már szaladt is, amerre látott.
A medve meg kiült nagy büszkén az országútra, a huszár útjába. Meglátja a huszár a medvét, megköpi a markát, előveszi először pisztolyát, és rálő. Aztán rögtön kirántja a kardját, s azzal neki, de vitézül a medvének! Olyan ügyesen forgolódott a huszár, hogy a medve még csak hozzá se kaphatott. Nem bírta sokáig a medve, megfordult és - uzsgyi! - nem nézte, hol az út, futott tökön, paszulyon át, amerre látott, vissza az erdőbe.
Nemsokára csak találkozik megint a medve meg a farkas.
Azt mondja a farkas:
- No, medve koma, megkapom-e a nyulat?
Feleli neki kedvetlenül a medve:
- Megkapod! Most már elhiszem, hogy az ember a legerősebb állat!
Mire a farkas:
- Hát hogy s mint történt, medve koma?
Mondja megokosodva a medve:
- Elmondom! Világéletemben nem láttam olyan furcsa állatot, mint az ember! Amikor összeakaszkodtunk ott az országúton, mentem neki morogva, üvöltve, de ő - hát ő már messziről rám köpött, de úgy, hogy csak úgy szikrázott tőle a szemem. Ez még hagyján lett volna! De amikor a közelébe értem, és ugrottam volna rá, előhúzta a fényes nyelvét, azzal nyalogatott, pofozgatott, olyan ügyesen, meg olyan élesen, hogy még csak hozzá sem férhettem. Ezt már én sem bírtam tovább, farkas koma, és szégyen ide, szégyen oda, biz elfutottam!
|
Illyés Gyula (1902-1983)
Író, költő, műfordító. A XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja. A népi írók mozgalmának elindítói közé tartozik a 30-as évek elején. 1944-ig a Nyugat utódját, a Magyar Csillagot, majd a Válasz című folyóiratot szerkesztette (1947-8). Megújította a magyar elbeszélő költészetet (Három öreg, 1931; Hősökről beszélek, 1933). Prózai művei közül kiemelkedik a Petőfi (1936) monográfiája, a Puszták népe (1936) szociográfiája, valamint az Ebéd a kastélyban (1962) gyűjteményes kötete. Drámáiban a nemzeti sorsfordulókat jelenítette meg, megalkotja a nemzeti történelmi önvizsgálat drámatípusát (Fáklyaláng, 1953; Dózsa György, 1956). Lírájának sokszínűsége az új élet építésének örömétől (Megy az eke, 1945) a szocializmus ígéreteiben való csalódásáig (Egy mondat a zsarnokságról, 1950) hat, de nem merül ki csupán a politikai témában.
Legszebb népmeséink anyagait emelte át Illyés Gyula az irodalomba - megőrizve a nép gazdag, élő nyelvét, a népmesék fordulatait. Jeles mesegyűjtők - a többi között Berze Nagy János, Brassai Sámuel, Kriza János, Vikár Béla - gyűjteményéből való a 77 magyar népmese című kötet anyaga. "Nem megváltoztatni, inkább lényegükben megerősíteni akartam őket!" - írja a kötet zárósoraiban. A mesék a magyarság megtelepülésének különböző tájain teremnek; magukon hordozzák e tájak sajátos mondatalakítását, nyelvi zeneiségét. Az ismert szép mesék (többek között Az égigérő fa, a Tündérszép Ilona és Árgyélus, Rózsa és Ibolya); Mátyás királyról szóló történetekkel (Mátyás király meg az igazmondó juhász, Mátyás király és a székely ember lánya stb.) és állatmesékkel (A loncsos medve ») váltakoznak. A tündérmesék varázslatokkal körülfont szereplői (A zöldszakállú király, A halkisasszony) mellett feltűnik Együgyű Misó, Nyakigláb, Csupaháj meg Málészáj nevetést, derűt sugárzó figurája, Ludas Matyi alakja. Az élő meseszó hangulatát árasztó történeteket át- meg átszövi a líra.
|