Maci Bolt »  Mackó Info  »  Mackó Könyvtár  »  Hules Béla: Plüss Mackó

Plüssmackó

Milyen a "valóság"? Nem olyan régen ott voltam, mikor Lukács doktor éppen azt magyarázta, hogy semmiképpen sem olyan, amilyennek látjuk. A "tömör" tárgyaknak például csak elenyésző része "anyag", a többi lyuk, üresség, semmi. Számomra nem mondott sok újat; véletlenül nem sokkal korábban jelent meg nyomtatásban is Valóság és mögöttese című írásom.

Azt is szükségesnek tartotta elmondani Lukács doktor, hogy a "valóság"-ban színek sincsenek, azok is csak nekünk vannak.

Mindemellett a "tömör" tárgyak NEKÜNK eléggé tömörek, és - ami más kérdés - a színek megfelelői ("okai") is megvannak "kint", de hogy színek legyenek, ahhoz mi kellünk, szemünk sajátos szerkezete.

De honnét van az a talán sohasem megfejthető, velünk született "fordító-kód", amely a pirosság élményét adja, a fülünkbe jutó levegőrezgésekből a hangok élményét formálja, amelytől az "édes" - édes? Nekünk az "objektív" világ SZÍNES. Muzsikáló, illatos, ízletes. (A - "konkrétan vett" - színek nélkül még ellennénk valahogy, de ez is kérdés.) Egyáltalán minden, ami szép - NINCS: a virágos rét tarkasága, az alkonyok pompája, az illatok - és a gyönyörűséges zene. De milyen lenne egy színtelen, szagtalan, hangtalan világ? Nyilván semmilyen. Kant azt mondja: a dolog önmagában, azaz az "igazi valóság" nekünk nem adatik, nem foghatjuk fel. Én azt hiszem, semmiféle DING nincs AN SICH. A "világ" mindig valamilyen, mindig valakinek "van". És megdöbbentő módon - megdöbbentően, ha szükségképpen is - a "valaki" ebből a "világ"-ból különül ki; jóformán elmosódik, eltűnik benne.

Ahogy el is tűnt a 19. század végén. Miután a "lélek" a tudósok által átadatott a vallásos képzelgésnek, maradt még a vis vitalis (amelyet még Schopenhauer is - másokhoz hasonlóan - valami a mágnességhez hasonlatos "természeti erőnek" képzelt), míg a 19. század végére az addigra egyeduralkodóvá vált és még valamivel tovább élő, részekre boncoló-redukáló tudományos gyakorlat ezt is le nem leplezte; maradtak a puszta redoxi-folyamatok, amelyekben semmi különbség nem mutatkozott élő és élettelen között.

Az elveszettet - hisz meg kellett lennie! - aztán Bertalanffy találja meg, bevezetvén a rendszer fogalmát - azaz felfedezvén, észrevévén a RENDSZERT, amelyet elsinkófáltak, hisz ha nem is "tudományosan", de megvolt korábban.

Nagy élményem volt, véletlenül párhuzamosan olvasván Bertalanffyt és Jasperst, ennél a két különböző szerzőnél egyszerre olvasni az egybehangzó panaszt - és tanúságtételt - eme 19. századi "mutatvány"-ról, és ráismerni arra a szemléletre, amelybe mondhatni beleszülettem; ezt lélegezhettem (kételyekkel) a 40-es években a vidéki kisvárosban, ahova úgy látszik, ekkorra érkezett el a 19. század, vagy pontosabban ekkorig ottmaradt - ahogy a szinkron élvonal mondhatni mindig félszázados késéssel érkezett honi köztudatunkba...

Oktalanság nem hinni a fizikusoknak¹, de a "valóság" (mondjuk: "a mi valóságunk") nem az, ami a fizikakönyvekben olvasható. A mi világunk tele van költészettel, akkor is, ha a vers mostanra agonizál; agonizál, akárhogy siránkozunk, protestálunk, akárhogy tagadjuk. Helyére - közénk és a "valóság" közé, hogy látszólag nyomban ellentmondjak magamnak - más "költészetek" tolakodnak, más bódulatok, bambák, alantasak, ugrándozók-vonaglók, visítók, szemvakítók. (Legyen most minden idézőjelben.) Alkalmasint kedvünk volna az egészet kisöpörni. És ezzel - mert nem tudjuk, helyére miképpen erőltethetnénk mást - kisöpörnénk az EMBERT!!²

A Kazohinia attól zseniális, hogy a legkövetkezetesebben végigvitt, legengedménytelenebb racionális utópia. Lehetetlen lenne röviden "összefoglalni" mindazt, amit hozzáfűzhetnénk (fűzhetnék); meg sem kísérelem. "Bruhunk" valóban nem a leggusztusosabb lény Szathmári nagyítója alatt - csakhogy ez a "tisztára söpört" lét semmilyen szempontból nem EMBERI; nem jobb-több, mint Az orchideák bolygója "lakóié", akik biztosan jól érzik magukat ("MEGTEREMTETTÜK SZÁMUKRA A TÖKÉLETES BIZTONSÁGOT, A TÖKÉLETES BOLDOGSÁGOT ÉS A TÖKÉLETES BÉKÉT") - de kívánhatunk-e orchidea lenni?³

"Mackós gyerek" vagyok⁴; ahogy a kislányok babát, a fiúk (a "középosztály"-beliek) mackót kaptak. Ahogy ők a babával, mi a mackóval aludtunk. De a mackót mindenképp jobb "szemléltető példának" találom. De micsoda egy mackó? Némi plüssdarabok összevarrva, fűrészporral kitömve; még két fekete üveggolyóféle. Csakhogy A MACKÓ nem ez! Amitől a mackó - mackó, azt is szét (ki) tudnám bontani. (Valamennyire - aztán tovább semmiképp.) Nem teszem. Nem jó szétszedni a mackót; nem szabad!⁵

Mackó-világban élünk; összeomlik, ha kiveszik belőle a mackót. A "Kozmosz"-nak gondolt "világ", az "űr" hideg, itt-ott a "forró"-nál is forróbb csomókkal. A lakható, élhető világban melegség van; enélkül megfagyunk. Ennek a melegnek semmi köze a molekulák rendezetlen mozgásához - ha az ezek kiváltotta meleg-élmény után kapta is a nevét. (A meleg - most az utóbbi - ismét valami, ami "NINCS".) Persze mindez nem független attól, hogy egy "langyos tartományban" élünk, csak ott élhetünk; hogy "melegvérűek" vagyunk. De (hogy ismételjem) nemcsak "fizikailag" nem bírnánk a kihűlést. Ebben a világban - gondoljunk bele! - tündérek nyüzsögnek⁶, angyalok röpködnek; és egy különösnél különösebb valami tartozik hozzá: egy Isten.

Eme Istennel, ha összesen háromszor találkoztam "személyesen"; sohasem "igényeltem" (vagy hiányoltam) az ilyen találkozást, bár "nem utolsó dolog". Az angyalok szárnyainak érintését azonban újra és újra éreztem, érzem, mintha "fizikailag". Aztán egyszer a Sátánt is megláttam. Augustinus-szal egyetemben úgy véltem, vélem ma is, a "rossz"-nak nincs (önálló) "szubsztanciája". Mégis lennie kell valamiképp, ha egyszer láttam.

Valamit sugallhatnak erről a démonok, amelyek angyal-szerűek is, de rettenetesek is. És az Istennek is van rettenetes arca! (Elég ijesztő az a jelenet is - bármi a bibliai magyarázata -, ahol az Úr elállja az Egyiptomba visszatérő Mózes útját, és se szó se beszéd, meg akarja ölni.)

* * *

A mi látásunk azonban soknak láthatja az egyet, de ne is törekedjünk arra, hogy mindent egyfélének lássunk, mert végül nem látunk semmit. És ne feledkezzünk meg soha a plüssmackóról.